|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 16 találat | lapozás: 1-16 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Vajnovszki Kázmér 1993. január 28.Petre Roman volt miniszterelnök a vele készült interjúban visszatekintett működésére. Az 1991. szeptemberi államcsíny meglepetésként érte. A Stolojan kormány csak egy darabig folytatta a reformot. Roman szerint az RMDSZ-nek "szélesebb körű hivatása van, mint kizárólag a magyar származású román állampolgárok érdekvédelme." Szerinte az RMDSZ-nek meg kellett volna szavazni az alkotmányt. /Vajnovszki Kázmér: Exkluzív interjú Petre Romannal. = Erdélyi Napló (Nagyvárad) jan. 28./1993. április 15.Teodor Melescanu külügyminiszter a vele készített interjúban kifejtette, hogy Romániában minden politikai erő támogatja az ország betagolódását az európai struktúrákba. - A román-magyar kapcsolatok jobbak, mint ahogy a sajtóból látszanak. Találkozott az RMDSZ vezetőségével, akik ismertették álláspontjukat. A román-magyar tárgyalásoknál "ezekre is tekintettel kell lennünk." Melescanu szorgalmazza a legmagasabb szintű találkozót. - Nem kötik feltételhez a román-magyar szerződést, de ragaszkodnak a határok sérthetetlenségének kitételéhez. A másik vitatott pontról, a kisebbségi kérdésről azt mondta: "Számomra a kisebbségi kérdés nem létezik." Más országokkal összevetve nem súlyos ez a kérdés. - Most kedvezőek a feltételek a szerződéshez. /Vajnovszki Kázmér: Teodor Melescanu külügyminiszter exkluzív interjúja az Erdélyi Naplónak. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 15./1993. június 24.Gabriel Andreescu a múlt év végén alakult Emberjogi Központ társelnöke, a Polgári Szövetség elnöke szerint létezik civil társadalom. A Polgári Szövetség igyekszik megszervezni az ellenzéki erőket. Az RMDSZ fontos szerepet tölt be, a nacionalista uszítás idején is józanul működik. /Vajnovszki Kázmér: Nyugaton az emberi méltóság struktúrateremtő tényező. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jún. 24./1993. augusztus 19.Az Evenimentul Zilei közreadta a Securitate utolsó, 1989-es intézkedési programját. Az állam biztonságát veszélyeztető tényezők között az első pontok között szerepelnek az irredenta magyarok, ezért: "A nacionalista-irredenták kérdésében fokozott figyelmet fordítunk arra, hogy behatoljunk a reakciós magyar csoportosulásokba és a külső nacionalista-irredenta körökbe..." Az összes egységek "válasz-intézkedéseket hoznak a nacionalista-irredenta elemek és körök befolyásolása, dezinformálása, elbizonytalanítása és félrevezetése érdekében." Vajnovszki Kázmér feltette a kérdést, kik és hányan "hatoltak be", mit csináltak és főleg mit csinálnak? Mi lett a speciális alakulatokkal? - Szembeszökő bizonyos mai politikusok, mai pártok programértékű azonosulása a régi szekus összegzéssel. /Vajnovszki Kázmér: A "közellenség" változatlan. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 19./1995. október 11.A Román Hírszerző Szolgálat kiadta a Securitate Fehér Könyvének titkos dokumentumokat feltáró ötödik kötetét. Tavaly jelent meg a második kötet, amely az 1948-1958 közötti jelentéseket tartalmazza. A kötetből az Erdélyi Napló Márton Áron püspökre vonatkozó jelentéseket közölt. A jelentések a püspököt a romániai magyar reakció fejének nevezik. A Fehér Könyv viszont egy szót sem ejt Márton Áron meghurcolásáról, vallatásáról, kirakatperéről, tette hozzá a jelentéseket közreadó Vajnovszki Kázmér. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 11./1995. október 25.Az Erdélyi Napló újabb részletet közölt a Román Hírszerző Szolgálat, az SRI Fehér könyvéből. Az egyik egy 1959-es jelentés kolozsvári magyar értelmiségiekről. Megemlítik a nacionalista elemek között Xantus Jánost, Márton Gyula és Csehi Gyula, Jagamas János és Faragó József professzorokat, Szabó Géza gimnáziumi tanárt, Bencze Zoltán és Nagy Béla színművészeket, továbbá a kolozsvári magyar művészeket, így Benczédi Sándort, Vetró Artúrt, Kós Károlyt, Erdős Tibort, Darkó Lászlót, Nagy Albertet. Nagyváradon az 1960-as jelentés a letartóztatott 48 magyar diák és tanár kihallgatási anyagaiból vont le következtetéseket. Azt javasolta Zambeti securitate ezredes, hogy a vizsgálat eredményeit ismertessék a nacionalisták kérdéseivel foglalkozó igazgatóságokkal. A Fehér könyvben, teszi hozzá Vajnovszki Kázmér, nyoma sincs a Bolyai Tudományegyetem lefejezésének, Balogh Edgár rektor, Csőgör Lajos marosvásárhelyi rektor, Demeter János rektor-helyettes meghurcolásának, ugyanúgy hallgat a Fehér könyv a magyar 1956 utáni erdélyi megtorlásokról. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 25./1996. január 31.A vezető kormánypártról, a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártjáról /más fordításban: Szociális Demokrácia Romániai Pártja/ adott áttekintést Vajnovszki Kázmér. Az RTDP politikusai a pártszakadásig a Nemzeti Megmentési Front tagjai voltak. 1992. ápr. 29-én vették fel a Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontja nevet az Iliescuhoz hű politikusok, miután a Nemzeti Megmentési Front országos konvencióján a Petre Roman volt miniszterelnök által vezetett szárny került ki győztesen. A Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontja nevet 1993. aug. 25-én változtatták a jelenlegi Társadalmi Demokrácia Romániai Pártjára. A kormánypárt az 1992-es választásokon hárommillió szavazattal 117 képviselőt és 49 szenátort juttatott a parlamentbe, ezzel megszerezte a többséget. Ez a párt sorra bekebelezte az apróbb, politikáját követő pártokat: 1992 augusztusában a Nemzeti és Demokratikus Újjáépítési Mozgalmat és a Romániai Demokratikus Frontot, 1993 júniusában a Republikánus Pártot, júliusban a Román Demokratikus Szocialista Pártot, 1994 decemberében a Társadalmi Szolidaritás Konvencióját. A párt taglétszáma közel kétszázezer fő, nagy tagtoborzási kampányt indítottak, hogy minden településen legyen tagszervezetük. A párt önmagát balközép irányultságú szociáldemokrata pártként határozta meg. A kormánypárt alelnöke, Ioan Solcanu így rögzítette az RMDSZ-szel szembeni álláspontot: "Az RMDSZ-szel szemben továbbra is hajthatatlan magatartást kell tanúsítanunk, vissza kell vernünk az etnikai alakulat nemzetellenes és románellenes tételeit, vezetőinek politikai zsarolását azzal, hogy Romániát rágalmazzák a nemzetközi szervezeteknél." "Jellemző, hogy sok magyar etnikumú személy visszautasítja az RMDSZ radikalizmusát, ahogyan nyilvánosan megteszi a Magyar Szabaddemokrata Párt." hangoztatja a kormánypárt. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 31./1996. október 30.Soros György 1979-ben New Yorkban alapította meg a Nyílt Társadalom Alapítványt, amely ma már valóságos szellemi birodalom ötven intézménnyel és ezer alkalmazottal, 24 országban. A romániai Soros Alapítvány az országok között nagyságrendben az oroszországi után a második, évi tizenegy millió dolláros költségvetéssel. Az alapítvány cselekvése három irányú: nevelés, civil társadalom építése és kommunikáció. Néhány példa: a zetelaki iskola ezer dolláros audiovizuális felszerelése, ditrói iskola 1300 dollár értékben kapott számítógépeket, külvárosi, szegény óvodák támogatása, összejövetelek finanszírozása, ifjúsági klubok támogatása, számítógép központok létesítése, folyóiratok támogatása a Matematikai Lapoktól a Romania Literara folyóiratig, külföldi utazások biztosítása, fordítások támogatása, így jelentek meg a iasi Agora Kiadónál Petőfi Sándor válogatott versei Nicolae Pintilio fordításában, könyvek kiadása, így például Orbán Gyöngyi Megértő irodalomolvasás című tankönyve. A Haaz Rezső Alapítvány 1500 dollárt kapott Zepeczaner Jenő és Herman Gusztáv A közigazgatás változásai Udvarhely térségében című munkájára, a iasi Egyetem pedig 2500 dollárt Silviu Sanie a géta-dákok műveltségéről szóló művének sokszorosítására. /Vajnovszki Kázmér: A Soros-birodalom. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 30./1996. november 6.Okt. 25-én a bukaresti első kerületi bíróság hatósági személy mgsértéséért Sorin Rosca Stanescut, a Ziua napilap igazgatóját tizenkét, Tana Ardeleanut, a Ziua riporterét tizennégy hónapi börtönre ítélte. 1995 májusában a Ziua cikksorozatban "leplezte le" Ion Iliescu elnök állítólagos diákkori kapcsolatait a KGB-vel, a szovjet titkosszolgálattal. Az elnök rágalmazásért feljelentette a lapot, így indult meg az eljárás. Az ítélethirdetésben a legelgondolkodtatóbb a választásokra való időzítése. Tana Ardeleanu éppen Amerikában tartózkodik és ott nyilatkozik az ügyéről. - A civil társadalom megmozdult érdekükben. /Vajnovszki Kázmér: Miről is van szó? = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 6./1997. február 24.A szabadkőművesek titkos társaságait a szellemi elit képviselői hozták létre, jótékonysági intézményrendszerként, a tolerancia jegyében, írta Vajnovszki Kázmér. Az erdélyi páholyok az 1784-ben alakult bécsi Grosse Landesloge von Österreichhoz csatlakozta. A Román Nemzeti Nagypáholy - francia bábáskodással - 1880-ban jött létre. A román szellemi élet meghatározó személyiségei, Balcescutól Bratianun át Octavian Gogáig szabadkőművesek voltak, állapította meg Dan Amadeo Lazarescu nagymester. Az 1920-as rendszerváltás után az erdélyi - zömmel magyar és szász - páholyok megőrizték függetlenségüket, anyanyelvi kötődésüket. Így a kolozsvári Unió-páholy nagymestere, Jancsó Elemér, az Ady Társaság révén ápolta kapcsolatait a magyarországi "testvérekkel". /Az utolsó magyar nagymester pedig Benedek Marcell./ 1949-50-ben a szovjet csatlósállamokban törvényen kívül helyezték a szabadkőműves páholyokat. A Román Nagypáholy nagymestere, Marcel Shapira Párizsba tette át székhelyét. Párizsban megalakult az Üldözött Szabadkőművesség Szövetsége. - Az "elaltatott" páholyok nehezen ébredeznek. Jelenleg helyzetük szinte áttekinthetetlen. Marcel Saphira teljhatalmú nagymesternek tekintette magát, meglepetéssel nyugtázta, hogy 1991 februárjában az Egyesült Angol Nagypáholy Romániában megalakította az első, Concordia nevű skót rítusú páholyt, majd újabb két páholy alakult /a Duna-delta és a Balcescu/. Az olasz Grand Oriente 1993 januárjában megalakította Románia Nemzeti Nagypáholyát, Nicolae Filip nagymesterrel az élen. Shapira erre Bukarestbe sietett, híveit tiszti ragra emelte és egy ellennagypáholyt hozott létre, Dan Amadeo Lazarescuval az élen. Közben az amerikai központi szövetségi tanács is megalakította a maga romániai nagypáholyát Costel Iancu hegedűművésszel és üzletemberrel az élen. Megindult a belháború Lazarescu és Iancu között. Dan Amadeo Lazarescu elmondta, hogy az 1993-as konstantinápolyi konventen megállapodtak abban, hogy a nagypáholyt haza kell telepíteni. Azonban Marcel Shapira véglegesen Franciaországban telepedett le, rá ruházta a nagymesteri tisztet. Ugyanakkor a Grand Oriente képviseletében páholyt alapítottak Bukarestben. 1995-ben az Egyetemes Szabadkőművesek Romániai Nemzeti Nagypáholyának élére Sever Frentiu festőművészt választották. Tizenhárom erdélyi páholy nem ismeri el az új vezetést és 1995 decemberében megalakította az erdélyi nagypáholyt, amely 1996 januárjában Gyulafehérváron konventet tartott, a Lazarescu-páholyok egy része is csatlakozott, nagymesterré pedig Vladimir Boantát avatták. A páholyok egy része azonban hátat fordított nekik. A Bevett Óskót Rítusú Nagypáholy Főtanácsa febr. 2-án összeült és Dan Amadeo Lazarescu nagymestert - idős kora miatt - "ad vitam" nagymesterré avatták, a gyakorlati ügyek intézését egy évre az 1994 óta a francia nagypáholy összekötőjére, André Szakvaryra bízta. Ügyvezető nagymester Dan Emanuel Dobreanu lett. Dan Amadeo Lazarescu mindezt puccsnak minősíti. Elítéli Ernst Schlesingert, aki több erdélyi páholyt alapított és mindenáron külön nagypáholyt akart 251999. december 14.A kormány a képviselőház asztalára csempészte a már rég esedékes kultusztörvényt. Csempészte, mert az egyházak megkerülésével terjesztették fel "A hitfelekezetek általános rendszerének törvényét", melyet az Egyházügyi Államtitkárság vezetője, Gheorghe Anghelescu krajovai teológiai tanár készített. Ez a tervezet a görögkeleti egyház elsőbbségét szentesíti. - A tervezet mindössze 15 bevett hitfelekezetet ismer el jogi személyként. A többi csak szövetség, közösség vagy alapítvány rangját viselheti, ha 300 alapító tagja van (a korábbi jogszabály ehhez elegendőnek tartott húsz főt). Egy új egyház elismeréséhez a lakosság 0,5 százalékának a csatlakozása szükséges, ami nagyjából 115 ezer személyt jelent. Ha ezt a feltételt bevezetnék a már "bevett" egyházakra, a 15-ből alig maradna 4-5 - a rostán kihullanának az olyan történelmi egyházak, mint a tízezer lelket sem tömörítő izraelita vagy örmény. Egy parókia létrehozásához a település lakossága öt százalékának kell csatlakoznia - anélkül az nem hozható létre. - A tervezet szerint az egyházfőket tisztükben Románia elnöke rendeletben erősíti meg, ami igencsak megkérdőjelezi az autonómiát és az állammal szembeni függetlenséget. A törvénytervezet 7. szakasza a hitfelekezetek állami támogatását "az arányosság elvének tiszteletben tartásához" köti. Az állami hírközlő szervek a hitfelekezetek rendelkezésére állnak, azonban ugyancsak az arányosság elvének tiszteletben tartásával. Ez az arányosság azt jelenti, hogy a közszolgálati média - nyolcvanszázalékos túlsúlya miatt - csak a görögkeleti egyház rendelkezésére áll. - Végül a tervezet tiltja a hittérítést (prozelitizmust). A görög katolikus egyház feltámadását, az 1948-ban betiltott egyház tagjainak (vagy utódaiknak) a visszatérését atyáik hitéhez a mindent lehengerlő többségi egyház hittérítésként ítél el. - A kisebbségi egyházak - közöttük a magyar történelmi egyházak is - tiltakoztak a görögkeleti fennhatóság törvényesítési szándéka ellen. Gabriel Andreescu találóan írta egy tanulmányában: "Az ortodox klérus által támogatott SZDRP-NRP nacionalista szövetség" "feltehetően súlyos szerkezeti visszaesésre fog vezetni, amely súlyosan fogja érinteni, a jugoszláviai vagy belorusz "standardokra" fogja visszavetni a demokratikus rendszert. A nacionalista politikai erők és az ortodox nyomás kettőse elég nagy ahhoz, hogy Bukarest véglegesen hátat fordítson Nyugatnak. A Belgrád-Bukarest-Kijev-Moszkva ortodox-nacionalista folyosó olyan ernyőt bontana ki a Balkán felé, amely lehetővé tenné az orosz konzervatívok ellenőrzését az egész Délkelet-Európa fölött." Ez a teokrácia útja, elméleti lehetősége. /Vajnovszki Kázmér: Teokrácia? = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 14./2002. szeptember 24.Bukarestben, 74 éves korában elhunyt Vajnovszki Kázmér (Nagyvárad, 1928. júl. 11. - Bukarest, 2002. szept. 21./ újságíró, a MÚRE tagja, aki 1946-tól 1991-es nyugdíjba vonulásáig és azt követően is, a romániai magyar sajtót szolgálta. 1946-48-ban a nagyváradi Új Élet, 1948-1960 között az Ifjúmunkás, a Romániai Magyar Szó, illetve az Előre, 1962-1970 között a Könyvtári Szemle, 1970-től 1991-es nyugdíjazásáig A Hét,1991-től az Erdélyi Napló munkatársa volt. 1956-os budapesti tudósításainak tárgyilagos hangvétele miatt vizsgálatot indítottak ellene. Több riportkötet szerzője, az 1977-es bukaresti földrengésről írott könyve ma forrásmunkának számít. Utolsó percéig dolgozott. Szept. 25-én lesz a temetése. /Vajnovszki Kázmér (1928-2002). = Szabadság (Kolozsvár), szept. 24./2002. október 3.Vajnovszki Kázmér évtizedek óta bukaresti lakos volt. Nagyváradon 1946-48 között szerkesztette az Új Életet, ezután bukaresti lapok munkatársa lett. Az A Hét hetilaptól ment nyugdíjba, de azután is írt a nagyváradi Erdélyi Naplóba és a kolozsvári Krónikába. Még szept. 17-én megírta cikkét a Krónikának, melyet Ágoston Hugónál beírt a számítógépbe, majd elküldte írását. Ez az utolsó cikke szept. 21-én megjelent a Krónikában. Aznap Vajnovszki Kázmér az utcán összeesett és meghalt. Szept. 25-én, temetésén Ágoston Hugó búcsúztatta. /Ágoston Hugó: Kollégánk halálára. = A Hét (Bukarest), okt. 3./2012. szeptember 29.Albert Ernőnek még sok a dolga (Nyolcvan esztendő tapasztalatával)Gyermekként azt láttam szülőfalumban, Csíkdánfalván, hogy az emberek olyan keményen dolgoztak, azt elmondani nem lehet. * A családban mindig szívósan őrizték a hagyományokat. * Kisgyermekkorom óta vonzódom a balladához. * Édesanyámnak köszönhetem, hogy tanár lett belőlem. * Életem nagy baklövése volt, hogy iskolaigazgató lettem. * Mindig kerestem az újítást. * Olyan ellenszenvvel írtak a magyar történelmi eseményekről, hogy azt valahol ellensúlyozni kellett.* Soha nem törekedtem olcsó népszerűségre. * Ameddig lehet, csinálom, s aztán azt mondom: Szerussz, világ! A Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével augusztus 20. alkalmából kitüntetett Albert Ernő, Pro Urbe-díjas nyugalmazott tanár, iskolaigazgató, néprajzkutató és -gyűjtő, történelmi író, egyszemélyes könyvkiadó, szenvedélyes horgász életművét talán az általa megfogalmazott néhány fenti mondat jellemzi legjobban. A napokban ezekről a kérdésekről faggattuk sepsiszentgyörgyi lakásában. – Az Albert Ernő dolgozóasztala fölötti falon két portré vonja magára a tekintetet: Kriza János és Benedek Elek. – Mind a kettőjükhöz kötődöm. Amióta bővebben megismertem Kriza János és Benedek Elek életművét, azóta kerestem, hogy valami ahhoz hasonlót készítsek, amit ők értékes hagyományként az utókorra testáltak. Kriza Jánoshoz különösen azért, mert balladákat, népdalokat, a népköltészet szinte minden műfaját megörökítette a Vadrózsákban, és én is elsősorban a balladákhoz ragaszkodtam. Az első ráhatást kisgyermekként egy verstől kaptam, amiről nem is tudtam, hogy ballada. Nagyon szép volt, meghatott, és elkezdtem könnyezni. Ez volt a Budai Ilona. Tragikus megszépülése, keserve az életnek szülte a balladákat. – Az elemi iskolát szülőfalujában végezte, a háború után a csíkszeredai gimnáziumba került. – Az iskolában figyeltek a népköltészetre, népi táncokat tanítottak, és ott megint láttam néhány balladafeldolgozást. A Kőműves Kelement nagyon szépen adta elő a diákság, aztán idő teltével már a tánccsoportnak egyik szervezője lettem. A halálra táncoltatott lány ballada nyomán egyik tanárunk készített táncjátékot számunkra, ez is nagyon hatásos történet, később a 110 éves ünnepségek során a Székely Mikó Kollégium kultúrcsoportja is nagy sikerrel mutatta be. A tanítóképzősök nagyon gyakran szerepeltek a városi Vigadóban, végigtáncolták és -énekelték a Jöjjön haza édesanyám, A rossz feleség, Sírdogáló János balladát. Egy-egy ballada csupa tömörített vidámság, de olyan éles ellentétekre épül, hogy azt végiggondolni nem tudta az ember, csak érezte, hogy ebben valami rendkívüli dolog van. Az egyetemen ismét a balladára irányult a figyelmem. Faragó József volt a tanárunk, de akkorra már a néprajzszak megszűnt az egyetemi tanításban, két félév népköltészetet tanultunk csupán. Később, néhány évtizeden át kerestem a klasszikus balladákat. Ahol egyszer megfordultam, mindenütt érdeklődtem ezek felől. Ditróban például véletlenül találkoztam egy kilencvenhét éves asszonnyal, Ádám Jovákimné Kurkó Juliannával, akitől az Édesanyám sok szép szava (1989) kötetben közölteket gyűjtöttem. Nála is bebizonyosodott, hogy kétszer egymás után nem énekli ugyanazokkal a szavakkal, még a dallamon is változtat, az emlékezetében megvan a történet, de örökké változtat valamit rajta. Szerencsés helyre születtem – Édesapámék kilencen voltak testvérek, tizenketten születtek, kilenc felnőtt. A családban szívósan őrizték a hagyományokat, a szokásokat, a rokoni ragaszkodást, gyermekként ebben éltem. Nagyapám halálakor ötvenkét unoka és dédunoka volt, az iskolában hárman is voltunk egy-egy osztályban unokatestvérek. Ahogy végeztem a középiskolában, Vajnovszki Kázmér, aki csíkszeredai tudósítója volt a Bukarestben megjelenő Magyar Szónak, tudomást szerzett arról, hogy írogattam, hívott, elvitt anyaggyűjtésre, hozzánk is eljött, hogy menjek újságírónak. Nekem ez nagyon tetszett, hát én ilyen nagy fiú lettem, hogy egy komoly újságíró biztat. Édesanyámék és a rokonság nem voltak olyan nagyon jó anyagi helyzetben, ezért arra gondoltam, érettségizem, munkába állok, azzal pénzt keresek, újságíró leszek. Felvételi cikket kellett írni, elküldtem, táviratoztak, induljak. Anyám nem akart semmiképpen újságírónak engedni, ő azt nem tartotta sokra. Négy elemije volt, de fontosnak tartotta, hogy a fia tanuljon egyetemen. Én mégis elbúcsúztam otthonról, bementem Csíkszeredába, hogy az éjjeli gyorssal indulok Bukarestbe. Bátyám írt egy levelet, hogy mégis jobb lenne, ha egyetemre mennék, de én ezt már nem kaptam meg. Ahogy anyám kézbe vette a levelet, el akarta juttatni nekem, de a vonat már nem jött aznap Szereda felé, s félt attól, hogy mégis elmegyek Bukarestbe, ezért elindult gyalog húsz kilométert. Azt sem tudta, hol vagyok a városban, sétált, s egyszer csak találkoztunk. Ő mind mondta, fiam, gyere vissza, menjünk haza, menjél egyetemre, én pedig makacskodtam, nem megyek, hisz várnak Bukarestben. Megegyeztünk, kikísérem a vonathoz, ő indul haza, és én egy óra múlva a gyorsvonatra ülök. Csak sírt, nem hagyhattam ott, a vonat elindult, és én is azzal hazamentem. Ha akkor édesanyám nem jön utánam, lehet, soha nem végeztem volna egyetemet. A mikós évek Huszonhárom éves korában pártutasításra lett aligazgató a Székely Mikó Kollégiumban és igazgató az esti líceumban. Huszonöt évesen bízzák meg a Mikó igazgatásával, egy év múlva, az ötvenhatosokkal szimpatizáló diákok koszorúzása miatt leváltják, elhelyezik. 1960-ban újból kinevezik a Mikó igazgatójának, ezt a tisztséget viseli 1976-ig. Ma úgy véli, „életem nagy baklövése volt, hogy igazgató lettem”. Szeretett tanítani, újítani. Bevezette a házi dolgozatokat, előbb irodalmi témákat javasolt diákjainak, később Faragó József bíztatására indítványozta, hogy gyűjtsünk (jómagam is tanítványa voltam) balladákat a vakációban, majd ezt kiterjesztette az egész iskolára. Így gyűlt össze háromezer ballada és balladaváltozat, ebből 425-öt közölt a Háromszéki népballadák (1973) kötetben. Albert Ernő szerkesztett irodalmi szöveggyűjteményt, közzétett kántálókat, betlehemes játékokat, lejegyzett népi életrajzot, foglalkozott cigány folklórral, felgyűjtötte Csíkdánfalva népi kultúrájának jelentős szeletét és három kötetben közölte felcsíki falvak adataival együtt. Létrehozta az Albert Kiadót, más szerzők munkáit is felvállalva. Egyik legnagyobb gyűjtéséből hat kötetnyit közölt, de ez csupán töredéke annak, amit a gyimesi Albert Mátyástól és feleségétől, Tamás Katalintól lejegyzett 1977 és 1993 között. Balladákat, népdalokat, szólásokat, közmondásokat, meséket, mondákat, játékokat, a gazdálkodás módját, életrajzi történeteket mondatott el velük, akik ezt a tudást mind fejben őrizték, soha egy mondatot le nem írtak belőle. A történelem vonzásában Albert Ernő magyaróráiról nem hiányzott a magyar történelem egy-egy vonatkozása, amit az éppen soron lévő irodalmi műhöz lehetett csatolni. 1996-os nyugdíjazása után, levéltári kutakodásai alatt valósággal belevetette magát a történelembe. – Magyar történelmet nem tanítottunk, vagy a könyvekben elferdítve jelent meg. Még a kicsiknek is olyan ellenszenvvel írtak a magyar történelmi eseményekről a tankönyvekben, hogy azt valahol ellensúlyozni kellett, és az irodalom jó alkalom erre, nem is tudnak belekötni. Amikor a népköltészeti munka miatt levéltárba kezdtem járni, Szentgyörgy történetével kapcsolatban keresgéltem, és láttam, hogy sok negyvennyolccal összefüggő anyag van, amit nem ismerünk, nem jelent meg sehol. Különösen az az időszak, amikor az oroszok bejöttek Háromszékre, és a korábbi feljegyzésekkel ellentétben, nem augusztusban vonultak ki, hanem itt maradtak november 10-ig. Erről soha nem jelent meg írás. A falvakban készítettek a bírók, elöljárók panaszos leveleket, hogy miként bánnak az orosz katonák, mennyire követelőznek. A maksaiak írták, hogy el kell költözniük innen, mert lovaikat elhajtották, minden héten újabb és újabb élelemköveteléssel állnak elő, most már nekik semmi nem marad. Az oroszok jöttek Brassó felől, Kökösben szálltak meg, Kököstől Maksáig, Maksától Kézdivásárhelyig mentek. Akkor készítettem el a levelek és a korszakhoz kapcsolódó irodalom alapján az Eltiport szabadság – Jöttek az oroszok, 1849 (1999) című kötetet. Elküldtem Egyed Ákos történésznek, hogy nézze meg, ő a szakember, nagyon ajánlotta, az ő biztatásával született meg ez a könyv. A madéfalvi eseményekről sokat olvastam, de azokat a háromszéki vonatkozású adatokat, amelyekkel találkoztam a levéltári munka során, nem közölte korábban senki. Ez ösztönzött A halál völgye (2004) megírására. Ebben az egész eseménysort próbáltam összekapcsolni, a csíkit és a háromszékit, közelebbről azt szeretném, hogy külön a háromszéki vonatkozást adjuk ki. Ezt láttam a faluban Amikor hitvallásáról kérdem, egykori tanárom kissé zavarba jön, mert nem szereti, ha az ilyesmiről nagy szavakkal beszélnek. – Én gyermekként is azt láttam, hogy szüleim keményen dolgoznak, ha pedig nehézségeik voltak, nem keseredtek bele, hanem a kiutat keresték, és nagyjából meg is találták. De voltak olyan évek is, hogy bizony szorongtunk válság idején, de tőlük csak azt tanultam, keményen kell dolgozni, s akkor eredményt lehet elérni. És ezt láttam a faluban is. Hogy jó volt-e, vagy rossz, amit elvégeztem, azt mások tudják megállapítani, de én a jót akartam. Ellenben soha nem törekedtem olcsó népszerűségre. Azt is tudtam, hogy nem mindig tetszik a diákoknak, amit követelek, és könnyebb lett volna azt mondani, legyen kedvük szerint, de kamaszkorban minket is kellő szigorral neveltek Csíkban a gimnáziumban, hát gondoltam, ha nekem csak hasznomra vált, próbálom én is ezt igényelni. Ameddig lehet, csinálom – Sok minden teendőm van még, nem élek én addig, hogy mind el tudjam végezni. Például feljegyezték, hogy 1694. február 13–15. között a tatárok betörtek Csíkba. Pusztítottak, Felcsíkot felégették. A falvakban sok férfit megöltek, vagy hétezer embert elvittek akkor Felcsíkról fogságba azzal a gondolattal, hogy majd váltságdíjat kérnek értük, és abból ők gazdagodnak. Csíksomlyóra is be akartak törni, de amikor a diákok tudomást szereztek arról, hogy Somlyó felé közelednek a tatárok, a borvízkútnál gyülekeztek, az asszonyok is odagyűltek, jöttek a szomszéd falvakból is. Kezdtek a diákok harangozni, énekeltek, dobokat vertek, amivel lehetett, zajt csaptak, kiabáltak. Ködös reggel volt, és amikor a tatárok megérkeztek, s mentek volna arrafelé, ettől a nagy zajtól megfordultak, nem folytatták a rablást Somlyón. Hát ezt is meg akarom örökíteni. Jelenleg Faragó József-monográfián dolgozom, életét és munkásságát akarom megírni. Még össze kellene foglalni az iskola történetének minket érintő időszakát, szeretnék foglalkozni Kriza Jánossal, Benedek Elekkel is, meg kellene jelentetnem az összegyűjtött népköltészetet, de jól látom, nem lesz arra időm. Ameddig lehet, csinálom, s aztán azt mondom: Szerussz, világ! Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 28.Lejtőn (Egy megfigyelt család 3.)Minden parancsuralmi társadalmi rendszer előbb-utóbb döntéshelyzetbe hozza egyedeit. Vagy tudatában vagy annak, hogyan választottál, vagy nem tudsz róla, de olyan életre kötelezted el magad, mint egy nagy sakktáblán szereplő báb. Velem sem történt ez másként. Íme az én – rövidre fogott – történetem. 1955 őszén becsomagoltam kevés holmimat Csíkszépvizen, és beköltöztem Csíkszeredába. Az akkori közigazgatás a Magyar Autonóm Tartományt rajonokra tagolta, Csík rajon hagyományosan elit gimnáziuma volt a század első évtizedében épült vegyes líceum. Némi háttérprotekcióval (a marosvásárhelyi főtanfelügyelő asszony, Sz. M. „meggyőzésével” apám egykori, akkor neves orvos tanítványain keresztül) és kis szerencsével (éppen haza, Nagyváradra költözött a Vörösvári házaspár, mindketten természetrajz-tanárok) kerültem a líceumba. Én hivatásból lettem – családunk immár harmadik nemzedékeként – tanár. Nagy lendülettel fogtam munkához, akárcsak több, akkoriban odakerült fiatal kolléga. Mivel csak második tagozaton kaptam órákat (Ambrus Margit tanította a felsősöket), többletet csak az utolsó évet végzőknek adhattam, akikkel aztán meg is szűnt a képző. De rájöttem, hogy a kicsikben sokkal több az érdeklődés, a lelkesedés, mint a nagy kamaszokban. Ottlétem három éve alatt tanulságos kísérleti kertet működtettem diákjaimmal. Paradicsomhonosítási kísérleteimből szakszerű dolgozat is készült. De életre keltek a város számára is újságnak számító művelődési estek: megemlékezés neves költőinkről vagy március 15-éről 1956-ban (!), színdarabok igényes előadásban (Légy jó mindhalálig) diákok és tanárok részvételével. Dicsekvésnek hathat, de ezek kezdeményezője jobbára én voltam. Vajnovszki Kázmér írja (Hétköznapok–vasárnapok, Előre, 1956. május 9.): „Kevés reménnyel fogadtuk Puskás Attila utópisztikusnak látszó javaslatát... Pár éve még valóban nehéz volt Csíkszeredában egy irodalmi estet összehozni. Most pedig egymást követik a Vörösmarty-, Ady-, Petőfi-estek – nyilatkozta Duka János, Bakó Kálmán. Tavaszi fuvallatot, élénkséget vittek be a tanári karba” – összegzi cikkében a szerző. Sikeres kezdésemet feletteseim gyakran prémiumokkal is jutalmazták, majd előbb a rajon tanügyi kultúrfelelőse lettem, később felhívott Simon Tamás főtanfelügyelő, hogy kinevezzen – mindössze három év szolgálat után – szaktanfelügyelőnek. Ez a pártba való bekényszerüléssel is járt volna. Kétségtelen, a csúcson voltam. De most döntenem kellett. Simon meghökkenésére visszautasítottam a kinevezést. Hiába próbált rábeszélni, csak hajtogattam: én nem ellenőrnek, hanem tanárnak jöttem. Órákat is ígért, de hajthatatlan maradtam. Eme döntésem után kezdődött a zuhanásom. A lejtő. Hideg tekintetek igyekeztek kikerülni, megértetve, hogy kegyvesztett lettem. Hogy is mertem visszautasítani, apai múltam ellenére, ezt a pártunk által felkínált elismerést!? Aztán 1958 júniusában a tanügyiek nagygyűlésén a rajoni párttitkár, a főtanfelügyelő és a kiküldött Király Károly jelenlétében minden rám zúdult, ami egy „megrögzött reakcióst” érhet. Még az is, hogy illegális párttag leányának (S. K.) udvaroltam, hogy befurakodhassak a párt bizalmába. Semmivé vált mindaz, amit tettem, és 1959. május 12-én – immár a kegyből adott Csíkdánfalván – letartóztattak, és a tanár-diák per fővádlottja lettem. Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 15.Emlékképek a 25 éves Erdélyi NaplórólNegyedszázaddal ezelőtt, 1991 szeptemberében jelent meg először az Erdélyi Napló hetilap. A romániai magyar lappiac legnagyobb, ötvenezres példányszámú hetilapja a kommunista visszarendeződés elleni harc zászlóshajója lett. A kezdetekre emlékezünk. Már virradt, mire kiálltuk a többórás sort a borsi határátkelőnél, és elindultunk Nagyréde felé. Négyen ültünk az 1300-as Daciában: Nagy Laci, Tompa Zé, Benke és én. Nem nagyon beszéltünk egymással. Kora hajnalban indultunk Nagyváradról, el-elbóbiskoltunk a reggeli napsütésben, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor az autórádióban elkezdődött a Reggeli Krónika, benne a hírek Moszkvából. 1991. augusztus 23-at írtunk, három nap telt el a moszkvai puccs óta. Feszülten figyeltük a fejleményeket, aggódtunk, nálunk is bekövetkezhet a kommunista visszarendeződés. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen Marosvásárhely fekete márciusa, a Szekuritáté újbóli megalakulása, mondhatni rehabilitálása után, lépten-nyomon erre utaló jelekbe botlottunk. Úgy éreztük, a romániai magyar sajtó legnagyobb és legprogresszívebb lapkiadójává fejlődött Bihari Napló „felrobbantását” is az új szeku szervezte, ezért szűntek meg lapjaink, ezért kerültünk utcára mi is. Ezért indított, mondvacsinált vádak alapján eljárást ellenem a régi Milíciától semmiben sem különböző rendőrség… És ezért lettünk állástalan újságírók, akik ezzel az utazással változtatni akartak sorsukon… Azért is izgulhattunk a fejlemények miatt, mert nem tudtuk kiszámítani, miként befolyásolja a puccs az éppen széteső szovjet-piacról profitáló, nagyrédei Sámson Holding kft. helyzetét és tulajdonosának adakozókedvét. Hogy mi közünk volt nekünk ehhez? Hát nem kevesebb, mint az, hogy az Erdélyi Napló elindításához szükséges pénzért mentünk Nagyrédére. Ugyanis Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyarokért felelős államtitkára (jelenleg a Budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkésze) azért irányított bennünket a jótékony célokat támogató Sámsonhoz, mert fontosnak tartotta kezdeményezésünket, és mert segíteni próbált, hogy mielőbb talpra álljunk a bennünket ért méltánytalan helyzetből. Nagyrédén síri hangulat fogadott, nem csoda, hiszen a zavaros viszonyok miatt hatalmas összegek ragadhattak a szovjet partnereknél. De mivel nem küldtek el bennünket, reménykedtünk, hogy mégiscsak megkapjuk a megígért támogatást. Egész nap tűkön ültünk, estefelé adták át. A két és fél millió forint szinte kitöltötte az akkor divatos, fémkeretes, fekete műbőr „diplomata táska” belsejét. Mint a maffiafilmekben, kattantak a táska fémcsatjai, és elindultunk hazafelé. Már csak azon aggódtunk, miként jutunk át a határon vele. Másnap megkönnyebbülve tettük be az összeget a kiadó pénztárába, reklámbevétel előlegeként könyveltük el. Bár senki sem kérte, a lap megjelenése után értékét le is hirdettük becsülettel. Indulás a malteros ládákról A Kanonok Sor stadion felőli végén lévő épületrészben a szanaszét heverő malteros ládákra tett deszkákon ültünk, az Erdélyi Napló alakuló összejövetelén. Nem emlékszem pontosan, ki volt ott, csak arra, hogy már ősziesen bágyadt volt az augusztusvégi napsütés, és olyan csipikés volt a hangulat: „szomorúak voltunk és boldogok”. Szomorúak, mert még mindig nem hevertük ki a bennünket ért méltánytalanságokat, és boldogok, mert éreztük, hogy ismét lehetőséghez jutottunk. A szerkesztőség alapító tagjainak névsorát az első szám impresszumából idézem: Tompa Z. Mihály (főszerkesztő-helyettes), Dénes László (olvasószerkesztő), Némethy László (szerkesztőségi titkár), Bagi László, Bartos Csilla, Benke Péter, Bércesi Tünde, Csapó József, Kállai László, Legmann Ronald, Simon Judit, Szőke Mária, Tófalvi Zoltán, Vajnovszki Kázmér szerkesztők. Olyan volt ez a gyűlés, mint egy demonstráció: itt vagyunk, élünk, lapot fogunk csinálni és nem akárhol, hanem a Kanonok Soron. Még a Bihari Napló Kiadó vezérigazgatójaként indítottam el a 25. szám alatti épületrész átvételét és felújítását. Hosszú egyeztetés után, a katolikus püspökség gazdasági ügyeinek adminisztrátora, Matos atya, azzal a feltétellel adta bérbe, ha a jelenlegi bérlőket „kitesszük” és felújítjuk az állagát. Lehet, azt hitte, nem tudjuk teljesíteni a feltételeket, így mégsem lesz „sajtófészek” az a hely, amely éppen az újságíró Ady Endre Egy kis séta című cikke miatt vált hírhedtté a magyar kultúra történetében. Egyik feltételt sem volt könnyű teljesíteni, hiszen a megyei rendőrség útlevélosztályát, a Kőrös Vidéki Múzeum restauráló műhelyét kellett „kitennem”. A sajtónyilvánossággal zsaroltam meg az intézményvezetőket, hol szépen, hol csúnyán, egyszer majdnem tettlegességig fajult viták után elértem, hogy végül kiköltöztek. A felújítás augusztus végére még nem fejeződött be, így az első lapszámokat a Bémer téri lakásom nappalijában készítettük. Néhány hét múlva költöztünk be a szerkesztőségi szobákba, nekem a romos fészerekkel tarkított belső udvarra néző iroda jutott, az első emeleten. Négy évig ez volt az otthonom. A siker titka Nem is olyan rég már marketing-kommunikációs tanácsadóként unottan ültem az irodámban, éppen a megújuló energiatermelési projekteken dolgoztam, de igazából csak arra tudtam gondolni, mit válaszolok, ha nemsokára megjön a volt kolléga és kérdéseket tesz fel a pályámról. Biztosan megkérdezi, mi volt az Erdélyi Napló népszerűségének, piaci sikereinek a titka, hogyan tudott éveken át ötvenezres példányszámban megjelenni, gazdaságilag független, politikai befolyás nélkül fennmAradni? Nézek ki az ablakon az ipari tájra, próbálok visszaemlékezni. Lassan ráhangolódom huszonöt évvel ezelőtti énemre, nehezen élesednek azok az értékek, amelyekben akkor hittem. Feljegyeztem őket, nehogy ismét a feledés homályába vesszenek. Az Erdélyi Napló sikerét mindenekelőtt az alapító csapat konok elhatározása alapozta meg, ez a társaság úgy érezte, hogy a visszarendeződő viszonyok között, az egykori kollégák árulása ellenére sem hagyja magát félreállítani, elhallgattatni. Az első szám Újra itt van című, beköszöntő szerkesztőségi vezércikkében azt írtam, ez a kis csapat, a háttérből irányított egymásra uszítás, a mesterségesen szított gyanakvás légkörén felülemelkedve is hisz egymásban, a gazdaságilag független, szabad sajtó ügyében és a visszarendeződés viszonyai között vállalja a hatalmi represszió kockázatát és létbizonytalanságot. Igen, komolyan vettük a sajtószabadságot. Ma már megmosolyognivalóan patetikusnak hangzik, de akkor ez volt az életérzésünk. Úgy érzem, ez az attitűd mindvégig megmAradt a csapatban, ez érezhetően meghatározta a lap koncepcióját, a szerkesztőség értékrendjét. Tehát a titok első nyitja, az érdektelen lapcsinálás őszinte, tisztességes szándékában keresendő. A tisztességes szándék azonban nem lett volna elég, ha nem sikerül egy olyan lapkoncepciót kialakítani, amely magas szakmai színvonalon kielégíti a korszak romániai magyar társadalmának érdeklődését. A lap szerkezete, tematikai és földrajzi egyensúlya, műfaji felépítése, nyelvezete, őszinte, a dolgokat nevén-nevező kommunikációja hitelessé tette tartalmát az olvasó szemében. Meghatározó szerepet töltött be ezeknek a szakmai értékeknek a megvalósításában Dénes László, Mihálka Zoltán lapszerkesztő és Adonyi Nagy Mária olvasószerkesztő műveltsége, szakmai tudása. Bércesi Tünde, később Kinde Annamária, Indig Ottó, T. Szabó Edit, Barabás Zoltán szakmai alázattal végzett szerkesztői munkája. A fáradtságot nem ismerő utazó riporterek, Tófalvi Zoltán, Simon Judit, Szőke Mária, Marián Antal, Sorbán Attila sokszor szenzációs interjúi, riportjai. És a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó jó nevű munkatársak: Ágoston Hugó, Ferenczes István, molnár Gusztáv, Zudor János, Ferencz Zsuzsanna, Ágopcsa Marianna, Szekernyés János, Boros Ernő, Klacsmányi Sándor, Krilek Sándor, Mirk László, Tarr Károly, Ujj János, Váradi Mária, Magyari Tivadar és még sorolhatnám a neveket. A lap 1992 januárjától, pályázaton nyert McIntosh rendszeren, a romániai magyar sajtóban elsőként, Romániában másodikként vezette be a számítógépes szövegszerkesztést, tördelést és nyomdai előkészítést. Telegdi Gyula rendszergazda ezzel beírta nevét az egyelőre senki által nem vezetett, romániai magyar sajtó történetébe. Sikerült tehát a lap mellé állítani a romániai magyar sajtó színe-javát, de ez is kevés lett volna, ha nem sikerül a már ismertetett módon szerzett kezdőtőkére alapozva, kialakítani egy olyan gazdasági hátteret, reklám és terjesztési tevékenységet, amely életben tartotta a vállalkozást. A romániai magyar sajtóban egyedülálló módon, az Erdélyi Napló hosszú távú és nagy értékű szerződéseket kötött Budapesti reklámügynökségekkel, így a hirdetési felület értékesítéséből származó bevétel nyereséges működést biztosított. A kiadó saját lapterjesztő hálózata – Nagy László koncepciója alapján – minden magyarlakta településre eljuttatta a lapot, anélkül nem érhette volna el a rekordpéldányszámokat. A kiadó helyzete egy-két év alatt megszilárdult, így a réteglapok kiadását is fel tudta vállalni. Mindenekelőtt a Kelet-Nyugat kiadását Horváth Andor szerkesztésében, a Molnár Anikó alapította Szemfüles című gyermeklapot, új kiadványként beindította a Média című sajtószemle hetilapot és a Cápa szabadidő magazint, de megpróbálkozott a gazdaságilag bajba jutott Fiatal Fórum és a Családi Tükör megmentésével is. A lelátóról nézve Budapest, Bem rakpart, Szőcs Géza főhadiszállása. Gyakran megfordultam ott, hiszen egy ideig az Erdélyi Napló Budapesti képviselete is ott működött. De 1995 tavaszán, egy havas, csatakos kora tavaszi napon nem reklámügyekben nyomtam le a kilincset, hanem azért, hogy felajánljam Gézának, vegye át a kiadó többségi tulajdonát és vállalja magára a kiadó működtetésének felelősségét. 1995 elején kiderült ugyanis, nem lehet minden lapot megmenteni, sőt az Erdélyi Napló túlélésének esélyei is egyre többször szóba kerültek. Az egyre nézettebb Duna Televízió lassan, de biztosan elvonta az olvasókat, felére csökkentve a lap ötvenezres példányszámát. A bajt csak tetőzte, hogy a kiadó gazdasági hátterét biztosító reklámbevételek is egyre apadtak, mint utóbb kiderült, azért is, mert jórészük magánzsebekben kötött ki. Új alapokra kellett helyezni tehát a működést. Olyan megoldást kerestem, amely biztosítja a kiadó értékrendjének megtartását és politikamentes gazdasági függetlenségét. Szőcs Gézára gondoltam, amikor úgy véltem, olyan piacismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező személyt kell bevonni, aki képes lesz új reklámszerződésekkel, egyéb források feltárásával biztosítani a lap függetlenségét. Géza kötélnek állt, és ezzel elkezdődött az Erdélyi Napló új korszaka. Nemsokára elváltak útjaink. Az én utam az Ady Endre Sajtókollégium, majd az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda felé vette az irányt, később a Krónika, az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó szerkesztőségében próbáltam érvényesíteni azt az etikai és szakmai modellt, amivel az Erdélyi Naplótól eljöttem. Most pedig a lelátóról figyelem, mi történik a pályán. Többek között azt látom, az Erdélyi Napló nem sokat változott, immár 25 éve, hétről hétre megjelenve éli viszontagságos életét, örömmel fedezem fel néha, hogy az első évek értékeit is tovább viszi. Köszönet mindazoknak, akik segítették, hogy megérje, megünnepelhesse negyedszázados születésnapját! Laptörténet Az 1991. szeptember 5-én indult Erdélyi Napló hetilap a rendszerváltás után alakult első országos terjesztésű magyar újság volt, amely 1990-ben rövid ideig napilapként is megjelent, az erdélyi terjesztés megoldatlansága miatt azonban kiadását felfüggesztették. A lap kiadóvállalatát, az Analóg Kft-t 1995 őszén váltotta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó. Stanik Istvánt követően a lap új főszerkesztője Szőcs Géza, helyettese pedig Sorbán Attila lett. Ezt követően a hetilap újabb főszerkesztőjévé az Erdélyi Napló korábbi munkatársát, Barabás Zoltánt nevezték ki. A kolozsvári székhelyű kiadóvállalatot 1997 januárjától a Nagyváradi Erdélyi Sajtóház Kft. váltotta, és a lap vezetőségében is személycserék történtek. A főszerkesztői teendőkkel Gazda Árpádot, a lap korábbi temesvári munkatársát bízták meg. 1997 végén tőle vette át a stafétabotot Dénes László, aki előzőleg a lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. A lap életében 2004 decemberében állt be újabb változás, amikor a szerkesztőség Kolozsvárra költözött: a lap menedzseri és főszerkesztői teendőit Makkay József vette át, a lapot a Kalauz Kft. adta ki. 2009 augusztusa és 2010 szeptembere között az Erdélyi Napló megjelenése szünetelt. 2010 augusztusától a lap új tulajdonosa a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft., 2012-től pedig az Erdélyi Napló tagja lett az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott lapcsoportnak. A lap főszerkesztői teendőit 2012 áprilisától Csinta Samu vette át, távozása után pedig 2015 októberétől Makkay József lett a lap felelős szerkesztője. Stanik István Erdélyi Napló (Kolozsvár) lapozás: 1-16
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
